Élet és Irodalom - 2011.07.15.
"Rezekkel és húrokkal" - kritka - Végső Zoltán                                                 
 
 
Végső Zoltán
REZEKKEL ÉS HÚROKKAL
 
(Wombo Orchestra - A38, július 8; Nyeső Mari - Gödör Klub, július 11.)

Nyáron mások a koncertek. A műélmény helyett szórakozást vár az ember, már egy jó koncerttől fesztiválhangulat kerekedik, a fesztivál pedig hívó szó, ezért bármi történik a városban, ott sokan vannak. Nem is tudom elképzelni, hogy a forróságra szakosodott lazulós zenekarok mit csinálnak az év többi részében, mert például a francia Wombo Orchestra zenéjére lehetetlen volna hosszú nadrágban, pulóverben, kicsit fázósan összebújva ücsörögni. A Wombo vérbeli rezesbanda, tele olyan hagyományokkal, amilyeneket külön-külön hallottunk már, így egyben viszont csak egy bizonyos részük keveredett eddig magyar színpadon. Ez az igazi világzene, nincs földrész, ahonnan ne szipkáztak volna valamit magukba, mégis összetéveszthetetlen a hangzás.

Nagy titok nincsen, ha csak az nem, hogy a héttagú zenekar nem használ elektronikát. Érdekes, hogy az egyénieskedést keresők közül az lesz igazán egyedi, aki nem száll be a harcba, és csak teszi a dolgát: zenél természetesen, úgy, ahogy azt valahol, valamikor, valahogyan elsajátította, és nem akarja még valami megfoghatatlan bűvészkedéssel láthatóbbá tenni magát. Vajon a húszas-harmincas generáció nagy felfedezése lesz, amikor számukra is kiderül, hogy a hangszerek magukban is jól szólnak, sőt, olyasmire is alkalmasak, amit a laptopból soha nem tudnak kicsiholni? Vagy vannak még Európának olyan helyei, ahol a hangszeres játék hagyománya a szórakoztató, esztrád zenében is él a mai napig? Úgy tűnik, igen, a franciák barátságban élnek a rezesekkel, és ha meghallgatunk egy ilyen remek utcazenekart, nyilvánvaló, hogy New Orleansban miért is ennek a zenének a blues-zal kevert változata vált népzenévé. A baritonszaxofon koppanva megszólaló mély hangjai egyben a ritmusszekciót is erősítik, két harsonás kontrázik a tenorszaxofonos és a trombitás ellenében, a basszusgitár helyett ugyan egy szuzafon jobban mutatna, de ezen nem töprengünk sokáig, mert ott a show két vezetője: a rappelő dobos és a cintányérozó énekesnő (neveket azért nem írok, mert mást mondtak be, mint ami a sajtóanyagban szerepelt, talán művésznevek). Az A38 szellős teraszán az új, „Meka Monkey" lemez arabos tónusokat előtérbe állító anyaga volt a főszereplő, a csúcspontot pedig a Queen egy ritkábban hallható dalának feldolgozásával, a Mustaphával értük el. A Carmenből autentikusnak ható fordulattal jutottunk el balkáni cigánydalokig, de a műfaj koronázatlan királya, a mannheimi Mardi Gras BB vezetője, Dr. Wenz szelleme is megjelent, amikor a nagy slágert, a Down Down Downt énekelte a meglehetősen virtusos frontkisasszony. Úgy tűnt, a Wombónak nincsen túl sok saját száma, viszont amihez hozzányúl, azt jó érzékkel teszi, és mindenekelőtt a zenészek erőlködés nélkül játszanak nagyon jól. A baritonos ember időnként a viszonylag ritka, ám annál misztikusabb keleties tónusok megszólaltatására alkalmas mezzoszoprán (vagy F alt) szaxofonra váltott, a trombitás és a tenoros - ahogy alkalmuk nyílt rá - a táncoló közönség között székre állt és úgy fújta. Ez a zenekar nem akar mást, mint szórakoztatni, az pedig már csak itt, Kelet-Európában érdekes, hogy a számtalan felhasznált forráshoz semmiféle pátosz nem társul. Ez akkor jutott eszembe, amikor néhány nap múlva haladtam a Gödör Klub felé, és hallom, hogy cigányzene szól, de egészen máshogy, ahogy mi azt itthon megszoktuk. És a Wombo játszott ott is a lépcsők tövében - mint kiderült, egy izmosabb turnén vesznek részt nálunk.

Belül fonnyadt légkör volt: meleg és néhány álmos ücsörgő várta Nyeső Mari szólóestjét. A folyamatosan megtelő koncerttér láttán arra gondoltam, hogy mennyire unalmas a gitáros-szerző-énekesnőhöz tapadó eposzi jelző, miszerint „méltatlanul kevesen ismerik". Ami jó, ami versekből merít, irodalmi értékeket mutat fel, ami összetett kulturális utalásokat tartalmaz, ami párbeszédre, gondolkodásra, vagyis részvételre késztet, azt kevesen ismerik, de persze ez a kevés is csak a habzsoló hülyeség mércéje szerint kevés. Nyeső Marinak masszív törzsközönsége van, akik kívülről tudják a dalokat, még az egészen újakat is, nincs miért kevésnek érezni ezt az egyedülálló művészetet. Már csak azért sem, mert Nyeső dalai elemelnek ugyan a valóságból, de mégis az életbe csöppenünk azáltal, hogy a huszonévre széthúzódva megjelent három és meg nem jelent ki tudja, hány album dalai élőben mutatják meg teljes arcukat; kell hozzájuk a varázsos személyiség. A nyári koncerthez elég kellemetlen fülledt légkört hamar elfelejtettük, Nyeső in medias res a legmagasabb hőfokon izzik. Először azt figyelem, milyen szokatlanul kiválóan gitározik, élvezet, ahogy egy-egy fanyar harmónia közben ujjai szinte összetekerednek, surlódnak a szekundok, aztán kapom is a fejem, mert ott a gitár dallama felett tercelő énekszólam, hozzá pedig a dal megéléséből fakadó mimika. Nyeső őszinte, de ez a koncert közben a mi őszinteségünk is: az estre tervezett szerelem-tematika minden egyes dalában ki-ki magát és saját történetét láthatja. Férfiaknak külön önismereti tréning elgondolkodni azon - ahogy Nyeső mondja, majd énekli -, hogy nem igaz a közhely, miszerint a férfi lenne a Nap, a nő pedig a Hold (lásd Napfivér, Holdnővér). Mert ugyan ki is kering a másik körül, és ki is az, aki a fényt hozza? Csupa régi és örök téma, amelyek új oldalát is látjuk, például a közösségi oldalakon szövődő kapcsolatokról szóló felettébb mulatságos persziflázs közben. Aztán egy igazi bravúr! Nyeső a dalok közben gyakran áthangolja a hangszert, így csinál szitárt is a gitárból. Megkapó stílusimitációkkal tűzdelt indiai klasszikus parafrázisra ülteti rá rubato énekdallamát, miközben visszatérő motívumként a közönséggel azt énekelteti, hogy „Indiában szépek a lányok, a madaras kendőtől sose látod az arcuk". Valahol a nehéz, többszólamú fingerstyle gitározás és az ihletett énekmondás között járunk, úgy, hogy nincsen emelkedett, pátoszos érzésünk; tulajdonképpen minden nagyon egyszerűnek hat, holott mégiscsak magasrendű művészetet fogyasztunk éppen. Tetszik a Kaláka „Tengerecki Pál"-átértelmezése: a szöveg nem változott, de a női szempontú narratíva arról mesél, hogy ezt a becézgetett, „ecki-becki" Pált az asszony várja otthon, és így a játékos alliteráció egy pillanat alatt alakul át a távollét fájdalmáról szóló balladává. Nyeső finom, szolid, néha apró eszközökkel ér el nagy hatást, ahogy hétköznapi életünket is univerzumként képes láttatni. Egy ponton a hátsóbb sorokból valaki bekiabál: „Imádlak!"

És Nyeső Marit ezen az estén a Gödörben tényleg mindenki imádja. Én azért is, mert a kikövetelt ráadások közben kérlelve mondja, hogy ő nem bír egy óránál többet nyújtani ebből az intenzitásból, mert szétesik. Ismeri a korlátait, amik csupán fizikális, de nem zenei korlátok. Nyeső Mari nagy művész, aki talán megszületése óta ugyanazt a zenét, az életünk zenéjét játssza.

<< vissza